A kitelepítés 60. évfordulója alkalmából a Győrsövényházról 1946 májusában kitelepített több mint félezer svábra emlékezett a falu május 21-én délután.

A római katolikus templomban hat évtized után először hangzott el német nyelvű szentmise, amelyet dr. Willi Klinkhammer, a magyarországi németek plébánosa celebrált. Az eseményre csaknem teljesen megteltek a padsorok. Ezt követően a temetőnél felállított kopjafánál volt a hivatalos ünnepség a szemerkélő esőben. Ezen Hokstok Imre polgármester, valamint Szabó Miklós, a Győr-Moson-Sopron Megyei Közgyűlés alelnöke mondott beszédet, majd két idén érettségiző, Fajkusz Beáta és Hokstok Orsolya idézte fel a győrsövényházi kitelepítés történetét elszenvedők és szemtanúk elbeszélése alapján. A megemlékezés elején a magyar himnusz, a végén pedig a magyarországi németek himnusza hangzott el.

A napot a győrsövényházi kamarakórus koncertje zárta.

A következőkben az elhangzott beszédek olvashatók.

Hokstok Imre győrsövényházi polgármester

Kedves Vendégek!
Tisztelt győrsövényházi polgárok!

A közös európai jövőnk biztosításához elengedhetetlen az emlékezés. Nincs olyan hatalom a világon, amely a múltban megtörtént eseményeket meg nem történtté tud tenni, és sajnos sok-sok évnek kell eltelnie, hogy bizonyos történelmi események teljes igazságukban táruljanak elénk.

Ilyen esemény volt a 60 évvel ezelőtt történt kitelepítés is Győrsövényházon. Azok a dokumentumok, amelyek a kitelepítés korhű adatait tartalmazzák, 60 évre voltak titkosítva, és csak most lesz rá lehetőség, hogy a pontos körülményeket még hitelesebben megismerhessük. Azt azonban tudjuk, hogy 1946 májusában 86 családot, mintegy 521 embert ültettek lovas kocsira, majd a lébényi állomáson marhavagonokba. A végállomás pedig Németország különböző tartományaiban volt.

De hogyan is kerültek német ajkú emberek Győrsövényházra? 1704-ben a visszavonuló császári csapatok porig égették a falut, ami ennek következtében teljesen elnéptelenedett. 1715-ben háromévi adómentesség fejében a jezsuiták bajorországi svábokat telepítettek be. Új fejezetet nyitva ezzel a falu történetében. Megkezdődött a sváb-magyar együttélés, ami több mint 200 évig békésen egymást segítve és tisztelve jutott mind előbbre.

A svábok ugyan beilleszkedtek, és új hazára találtak a településen, azonban anyanyelvüket és kultúrájukat megtartották, ezzel egyéni jelleget adva Győrsövényháznak a körülöttünk lévő magyar faluk között.
1929-ben 1356-an éltek a településen, ebből magyar 453, német 903. Ezek a számok azt mutatják, hogy a két népcsoport jól megvolt egymással.

De sajnos a békés évek elmúltak a ’30-as évek közepén Hitler eszméinek terjedése hatására. Az addig nyugodt falusi élet egyre feszültebb, élesebb lett.
A II. világháború aztán rengeteg szenvedést, halált hozott, de alig lett vége a világégésnek, egy év múlva jött a következő igazságtalanság: a kollektív büntetés, amit a győztes hatalmak mértek minden németre. Ezért kellett házat, otthont, hazát elhagyni a németségüket megvalló győrsövényháziaknak. De ezek az emberek nemcsak batyujukat vitték magukkal, hanem munkastílusukat, szorgalmukat, kultúrájukat, katolikus hitüket, óriási űrt hagyva maguk után.

A tiszteletet, mely a kitelepítettek emlékét övezi, jól szimbolizálja a kettétört szívet ábrázoló csokor, melynek sötétebb oldala a múltat, a világosabb a jövő jelképezi. A csokrot egy kitelepített unokája készítette az évforduló tiszteletére.

60 év hosszú idő. Ennyi év telt el a kitelepítés óta. Az akkor vagonokba kényszerített sövényházi lakosok közül ma már kevesen élnek. A mi feladatunk, hogy a tragikus sorsú embereket a jelenkor ne feledje el. Úgy kell gondolni rájuk, mint a II. világháború áldozataira.

Szabó Miklós, a megyei közgyűlés alelnöke

Tisztelt Emlékezők!

Emlékezni jöttünk s nem ünnepelni! Történelmünk dicső fejezeteit, eseményeit ünnepeljük, a szomorú, fájdalmas, sajnálatos eseményekre, cselekményekre pedig emlékezünk.

A kitelepítés, a meghurcoltatás tragikus időszaka rég elmúlt, az emlékek azonban még itt vannak közöttünk.

A kitelepítéssel kapcsolatos kutatások folyamata a rendszerváltozás után felgyorsult, a cél a történtek hiteles, objektív bemutatásán túl nem lehet más, mint a hosszú időn keresztül agyonhallgatott, szándékosan elferdített, vagy tabuként kezelt kitelepítés-történet helyes mederbe terelése.

Az itt élő magyarokkal és több más nemzetiséggel együtt, a németek is közösen munkálkodtak a megye, az ország felvirágoztatásán, magukkal hozva kultúrájukat, szokásaikat és gazdasági ismereteiket. Az évszázados együttélés összekovácsolta a sokféle közösséget és soknemzetiségű multikulturális egységgé tette. Egy olyan közösséggé, amely sokszínű volt ugyan, de egyvalamiben közös, hazájuknak mindig Magyarországot tekintették.

Ezt az együvé tartozást a történelem és a hatalmi politika többször próbára tette. A legnagyobb szakítópróbát mindenképp a II. világháború és az azt követő néhány esztendő jelentette.

Alighogy befejeződtek a harcok, máris megindult a németek összeírása, internálása. Sok magyar sorstársukkal együtt 1944. vége és 1945. februárja között a németeket tömegesen szállították el – annak ellenére, hogy semmi bűnt nem követtek el – a Szovjetunió különböző területeire, ahol többéves kényszermunka várt rájuk. Közülük csak igen kevesen tértek haza. A győztes nagyhatalmak potsdami konferenciája, amely az európai helyzetet volt hivatott rendezni, a kollektív felelősség hibás dogmáját szem előtt tartva a németek kitelepítésének álláspontjára helyezkedett, s ennek következtében 13 millióan kerültek áttelepítésre, sokszor kiűzésre.

Súlyosbította a helyzetet, hogy hazánknak is szembe kellett néznie egy újabb menekülthullámmal, amely a trianoni határok újbóli visszaállításával ill. a környező államokban uralkodó magyarellenes hangulattal volt magyarázható. Délvidéki magyarok, székelyek, felvidékiek tömegei menekültek Magyarországra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az 1945. december 22-én meghozott és december 29-én közzétett rendelet a magyarországi németek Németországba való áttelepítéséről rendelkezett, a kitelepítést 1945. decembere és 1946. augusztusa között kellett lebonyolítani. A kitelepítés első áldozata Budaörs volt (1946. január 10.), majd a Buda környéki német települések következtek s hamarosan megindult a Nyugat-Dunántúlon és az ország többi részén is. Megyénkből közel 25ezer fő került kitelepítésre. Több településen volt tapasztalható, hogy a jóérzésű lakosság egy része a németek segítségére sietett. Segítettek a kitelepítésben résztvevő bizottságok, települési elöljáróságok humánus és kollektív felelősségre vonással egyet nem értő tagjai. Az egyházak és a politikai pártok között is voltak, akik a mentesítendők számát kívánták gyarapítani. Ennek köszönhetően sok német család és német közösség Magyarországon maradhatott. A magyar értelmiség egy kisebb része – bár sokat tenni nem tudott – írásaiban, nyilatkozataiban a németek egységes megbüntetése ellen foglalt állást pl. Bibó István, Füst Milán, Sík Sándor tiltakozott a „keresztény civilizáció, az erkölcs és humanitás nevében”. A kitelepítés  politikai és technikai okok miatt a tervezettnél később, 1948 őszén fejeződött be, az eltelt 4 év alatt a magyarországi németeknek több, mint fele, kb 250 ezer ember került Németországba.

A németek kitelepítése mai szemmel már nyugodtan tekinthető etnikai tisztogatásnak, mivel a kitelepítések nagy részével más népcsoportoknak készítettek elő letelepedési helyet.

A sebek lassan begyógyulnak és anélkül, hogy a régi fájdalmak felszínre törjenek, fontos a megtörtént események részletes és korrekt bemutatása, s ebben segíthetnek bennünket a megemlékezések is.

A kommunista diktatúra bukása után, a rendszerváltozással, a demokratikus intézményrendszerek kialakulásával megteremtődött a lehetősége a kisebbségi jogok gyakorlásának, a nemzetiségi oktatásnak, a kulturális hagyományok ápolásának, a kisebbségi önkormányzatok megalakulásával a helyi közéletbe való aktív bekapcsolódásnak.

Hajtsunk fejet a kitelepítés áldozatai előtt ugyanakkor emeljük fel fejünket és szavunkat, hogy soha hasonló események ne történhessenek.

Hokstok Orsolya: A második világháború vége nagy megpróbáltatást jelentett a sváboknak. Az 1945 nyarán megkötött potsdami egyezmény kimondta a Kelet- és Kelet-Közép-Európában élő németek kitelepítését. Magyarországról sok tízezer, a megyéből 11 ezer, ebben a községben 521 németet telepíttek ki 1946-ban. Győrsövényházon a szomorú májusi délelőtt nemcsak a kitelepítetteket rázta meg, hanem azokat is, akik itt maradtak, hiszen baráti, családi kapcsolatok szakadtak ketté.

Fajkusz Beáta: Az egyik falubeli, Fajkusz József – aki kamaszként élte meg ezeket az eseményeket –, így emlékezik vissza a hat évtizeddel ezelőtt történtekre. „Azon a reggelen a szomszédos falvakból összegyűjtötték a lovas kocsikat, mindegyik kocsisnak megmondták, melyik ház elé kell mennie. A németek akkor már ott álltak az utcán, felpakoltak, és a sor kilenc órakor elindult. Lassan, szomorúan ballagtak végig a lovak az utcákon, az itthoniak a házak előtt álltak. Mindenki sírt, aki itthon maradt, azért, aki elment, azért. Családok szakadtak szét. A sógorom és a bátyja harcoltak a fronton mint magyar katonák, és magyar nemzetiséget is vallottak. Őket nem, de szüleiket és testvéreiket kitelepítették. A két fiú pedig teljesen egyedül maradt a szülői házban. Ez csak két család története, de azon a napon 86 család hagyta el Sövényházt. Az embereket Lébényben bevagonírozták, és előbb Óvárra, majd pár nap múlva Németországba küldték őket. Óváron öt napig állt a vonat. Emlékszem, voltam ott, amíg álltak. Nem emlékszem, már kivel, de tudom, hogy biciklivel mentünk az óvári állomásra, és vittünk egy kis élelmet a kitelepítetteknek. A vagon egy félreeső vágányra volt félretolva, volt mellette egy akácfás. Azóta, ha az óvári állomáson jártam, mindig elnéztem az akácfás felé.”

Hokstok Orsolya: A kitelepített svábok számára kitörölhetetlen emlék a kényszerű távozás napja. Izabella Schröder Győrsövényházon született Frühwirt Izabellaként. Húszéves volt, amikor elhagyta Magyarországot. Lélekben azonban mindig magyar maradt. Több visszaemlékezést és verset írt Magyarországról, a honvágyról, az itthon eltöltött időkről. A következő idézet tőle származik.

 „1946 májusában nagy honvággyal és fájdalommal el kellett hagynunk szülőföldünket. Ez borzalmas és felejthetetlen időszak volt. Egyik óráról a másikra jött a parancs, hogy el kell hagynunk házainkat. A csomagolás az idegességünk miatt nem ment gyorsan, pedig csak 40 kilót vihettünk magunkkal. Először a kézi hajtású varrógépemhez nyúltam, azzal a gondolattal, hogy az idegenben talán egy falat kenyeret megkereshetek vele. Még a szegény jószág is szenvedett. Bőgve álltak a bezárt istállóajtó előtt. És nem tudtak bemenni a megszokott helyükre. Kinn végig az utcán álltak a környékbeli lovas kocsik, amelyekre felpakoltak bennünket, hogy a 9 kilométerre lévő állomásra szállítsanak.  Ez az egész falun végigérő szekérsor volt, öregekkel, betegekkel, terhes nőkkel és gyerekekkel. Szomorú arccal, könnyező szemmel fejüket szülőfalujuk irányába fordították, amíg csak a templom tornyát látni lehetett.”

Fajkusz Beáta: A falubeli németek egy részét Passau környékére, más részét Hessen tartományba telepítették le. A kitelepítetteknek mindent újra kellett kezdeni, egy számukra idegen országban. Izabella Schröder született Frühwirt Izabella erről ekképp számol be. „Mi tíz családdal együtt Drommershausenbe kerültünk. A szüleimmel és a húgommal a falu legmódosabb gazdájánál szállásoltak el bennünket, ahol a mezőgazdaságban segédkeztünk. Ez azonban nem volt tartós állapot, mert fizetést nem kaptunk. Semmilyen munkától nem féltünk. Néhány férfi az itteni bányában talált munkát. Édesapám egy honfitársával együtt gyalog, mezítláb ment – kímélni kellett a cipőtalpat – Weilburgba, az akkori sütödébe. Mindnyájan szorgalmasan dolgoztunk, így lassacskán a legfontosabb vágyaink teljesülhettek. Első szerzeményünk egy kis sötétpiros tűzhely volt, amelynek nagyon örültünk, mert »saját tűzhely arany érték«. Az első és a második évben a természet gazdagon megajándékozott bennünket csipkebogyóval, amit olajra cseréltünk, így nem kellett éheznünk. Nagyon nehéz időket éltünk, de nem hagytuk legyőzni magunkat. Sok szorgalom árán nemsokára felépültek az első házak. De a szülőföld az szülőföld marad!”

Hokstok Orsolya: Paul Leiner 23 családdal együtt Heckholzhausenba került; ott és a környező falvakban még ma is nagyon sok egykori sövényházi él. Ő így emlékezik: „Parasztcsaládoknál helyeztek el minket, nekik dolgoztunk, cserébe kaptunk egy kevés élelmet, és volt fedél a fejünk felett. Frigyessel, a bátyámmal egy nem túl barátságos családhoz kerültünk. Dél volt, amikor »hazaértünk«, és délután egy órakor már a krumpliföldeken dolgoztunk. Ez nagyon fájt nekem, most először voltam ennyire távol az otthontól, a családtól. Szerettem Magyarországot, a barátaimat, az ottani életet. A világ azonban hatalmasat fordult velem az utóbbi két hétben. Egy idegen országba kerültem, egy idegen ház lett az új otthonom, és nem tudtam hol a családom többi tagja. Idegen emberekkel voltam körülvéve. 14 évesen végtelenül egyedül éreztem magam. Emlékszem a krumpliföldeken ejtettem az első könnyeket.

Az első három-négy év tele volt szenvedéssel. Az 50-es évek végén aztán mindenki kapott az államtól valamennyi pénzt, amiből a legtöbben telkeket vettek, és házat építettek. 1957-ig az életünk nem volt könnyű, de ezt is át kellett élnünk, ennek így kellett lennie. A dolgok aztán szépen rendbe jöttek, családot alapítottunk. 1968 tavaszán pedig 22 év után először léptük át Magyarország határát. Ezek után szinte minden évben hazamentünk Sövényházra. A látogatások mára sajnos igen megritkultak, megöregedtünk. Gyermekeink már nem tudnak magyarul, és mi, akik Magyarországon születtünk, magyarul beszélünk, egyre kevesebben vagyunk.”

Fajkusz Beáta: A kitelepítés vitathatatlanul olyan sebeket okozott, amelyek máig nem gyógyultak be, amelyekről még ma is nehéz beszélni azoknak, akik elszenvedték. Mi, fiatalok ezt  a fájdalmat talán el sem tudjuk képzelni, fel sem tudjuk fogni, de a mi felelősségünk, hogy ez a szomorú történet ne merüljön feledésbe – és ne ismétlődhessen meg.