Emléktáblát szenteltek fel május 20-án, vasárnap Győrsövényházon az 1946-os kitelepítés mementójaként. A község több mint ötszáz németajkú lakosának kellett hátrahagynia mindenét akkor.

Zsúfolásig megtelt május 20-án délután két órára a győrsövényházi római katolikus templom, ahol 1946 óta – a tavalyi első alkalom után – másodszor volt német nyelvű szentmise, amelyet Varga László győri káplán celebrált. A község lakói arra a több mint félezer kitelepített helybelire emlékeztek, akinek hatvanegy évvel ezelőtt egy májusi napon el kellett hagynia otthonát, mindössze néhány csomaggal.

A szentmisét követően Gőgh Tibor plébános megáldotta és felszentelte a templom falára helyezett, a helyi német kisebbségi önkormányzat és az Egyesület Győrsövényházért által készíttetett emléktáblát, amely a kitelepítetteknek állít emléket. Az ünnepségen a Győri Németek Egyesülete Hazai Dallamok Kórusa és a helyi kamarakórus működött közre. Kettinger Kitti Isabella Schröder versét mondta el, míg a kétnyelvű narrátori feladatot Hencz Diána és Hencz Dávid végezte el. Firtl Mátyás, a megyei közgyűlés alelnöke a következő beszédet mondta:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Egybegyűltek!

Amikor egy-egy templom harangja megkondul, akkor vagy az embereket hívja Isten házába, alkalmanként elhunyt testvéreinkért, vagy ismerősökért,  barátainkért száll magasba a harangszó.  Ma Győrsövényházon azok emlékére szól, akik ennek a falunak lakói voltak mindaddig, amíg egy kegyetlen és igazságtalan emberi döntés miatt el nem kellett hagyniuk szülőföldjüket. Mert az emberéleteket követelő kíméletlen, gyilkos háború után olyan kor következett, amelyben az itt élőket a történelem újabb borzalma várta.

Egy 1945 decemberi embertelen és igazságtalan kormányrendelet kötelezte Németországba áttelepülni a magukat német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek valló magyar állampolgárok százezreit, olyanokat, akik mindig is Magyarországot vallották hazájuknak. A második világháború után egy évvel, 1946 májusában 530 sövényházi lakost üldöztek el otthonukból. Az ártatlan emberek a mindösszesen 20 kilogrammos csomagjaikban nem hogy életük munkájának eredményét nem vihették magukkal, a sok-sok év fáradozásával összegyűjtött kis javaikat, de itt maradt gyermekkoruk, rokonaik mosolya, a szomszéd jó szava, a szülők, nagyszülők sírhantja, testvéreik, szüleik, szeretteik, a valamikori összetartó közösség, a tánc, a mulatság, az addigi leélt egész életük, a szülőföld maga.

Mindezeket csak emlékezetükben vihették a messze idegenbe. De a hontalanságban éppen az emlékek súlya alatt, az elvesztett szülőföld utáni vágyakozásba, a szétszakított családok enyhíthetetlen fájdalmába haltak bele sokan. Engem nagyon meghatott a kitelepítésnek az az egyik legmegrázóbb mementója, amelyet biztosan Önök, itt Győrsövényházon mind ismernek. A kétnyelvű sírfelirat egy távoli német temetőben, amely szerint: »Itt nyugszik egy kitelepített magyar asszony, bánatában halt meg.«

Megyénkben a kitelepítettek száma 11.086 fő volt. Hánynak szakadhatott meg bánatában a szíve?

Ma, 61 évvel a tragikus események után, ezeket a történéseket felidézhetjük adatokkal, számokkal, dátumokkal, a korabeli rendeletekkel, az elűzöttek emlékének adózhatunk, de érzéseiket, gyötrelmüket, a kiszolgáltatottság és a kitaszítottság fájdalmát, a darabokra hulló életek tragédiáját teljes mértékben sem átélni nem tudhatjuk, sem visszamenőleg enyhíteni azokat. Mert 1946 májusának ez a tragikus napja a megalázottságnak azt az állapotát jelentette, amely után a testben és lélekben kifosztott emberek közül sokan az élni akarást sem tudták már magukkal vinni.

Az itthon-maradottak szenvedése, kiszolgáltatottsága és megalázottsága, a szeretteik elvesztése miatti fájdalommal együtt pedig gyógyíthatatlan, és sokáig fel-fel szakadó sebeket hagyott itt is maga után. Olyan sebeket, amelyeket csak az emberi szándékos gonoszság képes ejteni a saját embertársain és ezzel együtt saját magán is.

61 évvel ezelőtt talán sokan voltak, akik éppen ebben a templomban mondták el utolsó itteni fohászukat, bízva a lehetetlenben, a csodában, abban, hogy kényszerrel és embertelenül mégsem űzetnek el otthonukból. És tudjuk, voltak és még vannak olyanok is, akik, amint lehetett az idegenből visszajöttek látogatóba, és ebbe a templomba is mindig visszatértek. A templom, az a hely, ahova békességért, reménységért, lelki erőért térünk be. És ez az a hely, ahol egy pillanatra meg kell állnunk, és az elűzöttek minden szenvedéséért egy fohászt kell mondanunk. És egy fohászt azért is, hogy ember ember ellen gonoszat ne tegyen, hogy hasonló tragédia soha meg ne ismétlődhessen.

Mindazok az elődeink, akikre mostantól fogva ez a tábla emlékeztet, egyszerre veszítették el a múltjukat és a jövőjüket.  Voltak, akik a reménységükkel együtt mindent. És voltak köztük olyanok, akiknek reménysége utolsó  éltető erőként megmaradt. Ezért emlékeztessen a tábla minden egyes alkalommal azokra, akiknek ősei felépítették a templomot, azokra, akik felépítették a falut, akik előttünk itt éltek és haltak, és azokra, akiknek életükben végső búcsút kellett mondani otthonuknak és hazájuknak. Emlékeztessen a tábla a reménységre. Ma a harang a kitelepítettek emlékének szól, és egyben nekünk is. Arra  figyelmeztet minket, hogy  hit, remény, szeretet és bölcsesség nélkül parttalan az élet  és nincs jövőnk. Emlékeztessen arra, hogy csak a reménykedőktől nem lehet a múltat mégsem teljesen elvenni. Emlékeztessen arra is hogy az elődökre kötelességünk emlékezni. Mert ha nem tudunk emlékezni, nem lesz sem múltunk, sem igazi jövőnk.

A település jövőjére egy jókívánságot hoztam Önöknek, a zsoltáríró szavait a 90. zsoltárból:

»Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.

Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó Isten!

Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük

hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.

Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!«”

Dr. Matusz Árpád, a győrsövényházi német kisebbségi önkormányzat elnöke ugyancsak mondott beszédet.

„Tisztelt Honfitársaim!

Megilletődötten állok e felszentelt tábla alatt. 61 év múlt el. Akkor, májusban felporzott az az út, Lébény felé, elindultak azok a szekerek, velük. Mert döntöttek róluk. Nem itt, s nem is a Parlamentben. A potsdami konferencia ördögűzői számára magasztos volt a cél, a Németországon kívüli Európa némettelenítése. S ezzel bevégeztetett. Mindez a szörnyűség több mint kétszázezer honfitársunk számára jutott osztályrészül, melyben közel hatszáz sövényházi is osztozott.

Pedig hát annak idején másként kezdődött. A XVIII. század Közép-Európája bizarr képet nyújtott. Egész országrészek népsűrűsége volt egyenlő a nullával, köszönhetően a törökdúlásnak, hatalmas területek váltak lakatlanná. Királyunk jóvoltából bajor, westfáliai, pfalzi hecegségek lakói indultak útnak a Dunán. Az ács, a kőműves, a kovács, a suszter, a földműves, telis tele reménnyel arcukon, ott tolongtak tutajaikon, bárkáikon.

Irány egy új haza. S megérkeztek. Ennek már csaknem 300  éve, s munkásságukból életre kelt egy tetszhalott falu, Sövényház, mely a Neuholdok, Frickék, Laendlerek, gyámkodása mellett virágzó településsé változott.

Anyám jut eszembe – ő egy távoli országrész, a Délvidék szülötte. Községe a tolerancia fellegvára volt: svábjaival, mert ők voltak legnagyobb számban, aztán a magyarok, tótok, zsidók, szerbek, a horvátok. Mind-mind békés együttlétben. De közbeszólt a háború, ordas eszmék sodorták őket szerte szét.

Hiányoznak nekünk. Mert ők valóban itt voltak, itt éltek, itt szerettek, és sokukat itt fogadta be az anyaföld. Most, ennyi idő után, marad a főhajtás.

Jelet hagytak.

Tiszteljük meg őket. Álljon itt az ő emlékük…”

Az emléktáblát Hosktok Imre polgármester és dr. Matusz Árpád leplezte le.

Az eseményen – a teljesség igénye nélkül – felsorolták azokat a családokat, amelyek egy vagy több tagját érintette a kitelepítés: Adrián család, Arbeiter családok, Bayer család, Deribó család, Faktusz család, Feit család, Fekete család, Frank család, Frühwirth családok, Fürnstal család, Fürstenfelder családok, Geigl családok, Göltl családok, Grudl család, Haller családok, Höck családok, Huber család, Husz család, Karpf családok, Kluiber család, Knöbl családok, Kriegler családok, Lawacs családok, László családok, Leimpek családok, Leiner családok, Lenzsér családok, Lőrinc család, Luttenberger családok, Maidics család, Muszpantner családok, Nátz család, Neszi család, Pausz család, Páder család, Piros családok, Pollák családok, Rammer család, Riegler család, Schneider családok, Schöttl családok, Schweitzer családok, Strédl család, Szabó család, Széner családok, Szép család, Tercs családok, Tinka családok, Tisztaval család, Varga családok, Waberschek családok, Walli családok, Winkler család, Wölfinger családok, Zechetner család, Ziehwein családok, Zwitkovics család.