A győrsövényházi Finszterné Horváth Hajnalka kapta a második díjat a Kisalföld napilap mesepályázatán. Alább az erről szóló, az újság december 30-i számának címlapján és 5. oldalán megjelent cikk, valamint „Ferkó új barátot szerez” című mese olvasható el.

 

Díjaztuk a meseírókat: Móricz Nikolett szerint fontos az értékek átadása

Tündérmese a nyertes

Győr-Moson-Sopron

Munkatársainktól

 

A húszéves farádi Móricz Nikolett nyerte a Kisalföld mesekönyvének pályázatát. A fiatal lány szerint fontos az értékek átadása a gyermekeknek, hogy felnőttként is megőrizzék a helyi hagyományokat. A második díjat a győrsövényházi Finszterné Horváth Hajnalka érdemelte ki.

 

Karácsony előtt jelent meg a Kisalföld mesekönyve „Tündértitkok” címmel, melyet az olvasók által beküldött mesékből, valamint megyénk iskolásainak rajzaiból állított össze szerkesztőségünk. Az írásokból lapunk megpróbált egyfajta sorrendet is állítani. Az elbírálóknak nehéz dolguk volt: kiválasztani a szebbnél szebb mesékből azt, amelyik végül elnyerte a Kisalföld mesepályázatának fődíját, egy családi utazást.

 

A fődíjat végül a farádi Móricz Nikolett nyerte. A fiatal lány jelenleg az ELTE harmadéves, pszichológia szakos hallgatója. A Kisalföld mesekönyvében a „Szigetköz tündérmeséje” címmel jelent meg írása. Mint mondta, meséjét a tájegység népköltészeti emlékei, tündérmeséi és a magyarság népdalkincse inspirálta. – Úgy gondolom, a gyermekeknek már kisebb koruktól át kell adni a hagyományok szeretetét azért, hogy felnőttkorukra is ragaszkodjanak ezen értékekhez – mondta el lapunknak Nikolett. Már nyolcévesen versenyeken énekelt, így a Kisalföld pályázatának kiírásakor egyértelmű volt számára, hogy ír egy történetet: a népi motívumok mentén, huszonegyedik századi környezetbe ágyazva. Talán az sem véletlen, hogy a mese főszereplője egy ötéves kislány, Nikolett az ő álmába sűríti néprajzi emlékeit. Nikolett első meséje jelent meg nyomtatásban, ám régebben már írt novellákat.

 

A zsűri a győrsövényházi Finszterné Horváth Hajnalkát érdemesítette a Kisalföld meseíró versenyének második díjára.A fiatal édesanya ápolónő a győri kórház intenzív osztályán. A munkába járás naponta több mint két óráját elveszi, a gyerekei elől azonban úgy tűnik, nem hagy elvenni semmit. Kisebb korukban nagyon sokat mesélt nekik, eleinte könyvekből, aztán fejből, fokról fokra egyre változatosabbá téve az ismert történeteket.

 

A Kisalföld felhívására részben gyermekei unszolására határozott úgy, hogy benevez a versenybe. Három történetet küldött be, egyiket verses formában, mindhárom helyet is kapott a lapunk által kiadott könyvben. A gyermekek, Kornél és Emőke büszkén, versengve rohannak érte a polchoz a vendég kérésére.

 

Finszternének az íráskor eszébe jutottak gyermekkori próbálkozásai. Mint mondja, minden érdekelte, már akkoriban is írt mesés történeteket, a szakközépiskolában prózaíró versenyt is nyert.

 

– Később mégis leginkább porcelánfestő szerettem volna lenni... Szülői hatásra választottam aztán a reálisan űzhetőbbnek tűnő foglalkozást, az ápolói szakot. Nem bántam meg, szép hivatás, még ha nem is túl nagy az erkölcsi megbecsülése – mondja érdeklődésünkre. Hangsúlyozza, hogy szerinte ez még az anyaginál is fontosabb.

 

A kisalföldi tündérmesék pályázatának második díja tündérien mesés családi környezetbe érkezett.

 

 

 

Finszterné Horváth Hajnalka Kornél fiával és Emőke lányával.

 

 

Finszterné Horváth Hajnalka:

Ferkó új barátot szerez

 

A Nap már magasan járt, mikor Ferkó kidugta orrocskáját a meleg paplan alól. Nagyokat nyújtózott, majd izgatottan szimatolt a levegőbe.

– Hmmmm, ez áfonyás süti – gondolta, s gyomra máris nagyot kordult. Fürgén kipattant az ágyból, felöltözött, összehajtotta a pizsamáját, megigazította a takaróját és a párnáját.

– Ha anya meglátja, hogy milyen ügyes vagyok, biztosan ad egy kis sütit reggeli helyett – reménykedett, s már szinte a szájában érezte az omlós finomság szívet melengető, gyomrot simogató ízét.

Halkan kinyitotta az ajtót, s kinézett. Mackómama az asztal előtt állt, s egy hatalmas tálban kevergetett valamit, miközben félhangosan dudorászott.

– Szia, mami! – kiáltott Ferkó, s hatalmas lendülettel mackómama hátára ugrott.

– Jaj, te! – kiáltott fel a mama rémülten, s kiesett a fakanál a kezéből. – Majdnem meghaltam az ijedségtől! Hol voltál eddig, te kis hétalvó? Már azt hittem, fel sem akarsz kelni.

– Olyan jót aludtam. Ehetek sütit?

– Milyen sütit? – kérdezte hamiskás mosollyal mackómama, miközben nagy igyekezettel próbálta eltakarni az asztalt.

– Jaj, mami! Úgyis tudom, hogy áfonyás sütit sütöttél! Érzem az illatát... Olyan finom édes... Légy szíves... Csak egy kis falatot, csak egy iciri-piciri-pirinyó morzsácskát hadd egyek! – esdekelt a kismackó, sóvárgó tekinteteket vetve az illatozó, gyümölcsös édességre.

– De még reggelit sem ettél! – nézett szigorúan mackómama a csemetéjére.

Mackó már érezte, hogy itt nem lesz reggeli előtt csemege... Ha egyszer a mama szigorúan néz... Hajaj! Azért még megpróbálkozott:

– Mami, mutathatok valamit? – kézen fogta a mamáját, és nagy lendülettel húzta a szoba felé: – Idenézz, milyen szép rend van!

– Nahát! – csapta össze mancsait csodálkozva mackómama. – Hát itt meg miféle jó tündér járt? Micsoda gyönyörűen meg van igazítva az ágy, mintha nem is aludtak volna benne. Vajon ki volt ilyen ügyes?

– Én! – húzta ki magát büszkén Ferkó. – És most már, mint egy jó tündér, kaphatok egy kis sütit?

– Nem, kicsim – ingatta fejét mackómama –, de amiért ilyen ügyes voltál, csomagolok neked belőle a mai sétádra.

Ferkó kis csalódással vetette rá magát a reggelire, de közben arra gondolt, milyen finom is lesz az a süti az erdei séta alatt.

Gyorsan lenyelte a kései reggeli utolsó falatkáit, fejébe csapta kalapkáját, kezébe fogta botocskáját és az elemózsiás táskát.

Az erdei ösvényen haladt, csodaszép virágok között. A feje felett kismadarak zengték éneküket, a fűben kis tücskök ciripeltek. A napsugarak szeretettel simogatták mackónk buksi kis fejét.

Minden olyan szép volt, olyan tökéletes. Egyszer csak sírás ütötte meg a fülét.

Megállt, hallgatózott. A bokrok közül jött. Halk, fáradt, keserves sírás volt.

Mackó elindult a hang irányába, széthúzta a sombokor ágait, és... egy kisrókával találta szembe magát.

– Hát te ki vagy és miért sírsz? – kérdezte kíváncsian.

– Rudi vagyok és csapdába léptem – nézett rá a kisróka könnyektől fátyolos szemekkel.

– És miért nem jössz ki?

– Mert nem tudok, beszorult a lábam. És azt hiszem, el is tört, nagyon fáj – hüppögte Róka Rudi.

– Várj, segítek – mondta Ferkó és közelebb mászott. Nézte, nézte a csapdát egy darabig, majd kijelentette:

– Nem tudok, ehhez az én kezem túl pici, de ha vársz egy kicsit, idehívom a papámat, és majd ő leszedi.

– Ne hagyj egyedül! – sírta el magát újra a kisróka. – Olyan régóta vagyok itt. Félek. És éhes is vagyok.

Ferkó fájdalmas tekintetet vetett a bokor tövébe dobott elemózsiás táskára.

– Hát, ha éhes vagy, én adok neked enni. De akkor is el kell mennem. Nem tudok máshogy segítséget hozni.

Kinyitotta a táskát és Rudi elé tette az áfonyás sütit. A kisróka fekete gomborrocskájával rögtön szimatolni kezdett. Megnyalta a száját egyszer-kétszer-háromszor, majd habzsolni kezdett.

„Tényleg nagyon éhes” – gondolta Ferkó, és már nem is sajnálta annyira a süteményt.

– Te csak egyél, jó? Én elfutok apáért és ígérem, hogy nagyon gyors leszek.

– Jó – vetette oda a róka, szinte oda sem figyelve, annyira elmerült az evésben.

Éppen csak felnyalogatta az utolsó morzsácskákat, mikor a közeli bokrok közül zörgést hallott. Félve húzta össze magát, de aztán meghallotta Ferkó türelmetlen hangját:

– Erre, erre gyere! Siess, papa, olyan kicsi és úgy fél... Gyere, siess!

– Jövök már! – hallatszott a válasz és a következő pillanatban már elő is bukkant a bokorból egy háromtagú kis csapat: Ferkó, mackópapa és Varjú doktor.

Mackópapa erős mancsával gyorsan szétszedte a kisrókát fogva tartó csapdát, majd Varjú doktor kezelésbe vette Rudi sebzett lábacskáját:

– Nincs nagy baj, szerencséd volt, Rudi. Nem tört el, de azért pihentetni kell. Most hazaviszünk, lefekszel, és holnapig ne állj rá.

– Jó – bólogatott hálásan a kis vörös és megkönnyebbülten bújt meg mackópapa hatalmas karjai közt.

– Te pedig – fordult Varjú doktor a kismackóhoz –, fogadd gratulációmat. Igazán éretten és okosan oldottad meg a helyzetet. Nagyon ügyes legényke vagy!

Ferkó büszkén húzta ki magát és boldogan csapott bele Varjú doktor tenyerébe.

– Papa, vigyük Rudit hozzánk – ugrált izgatottan édesapja mellett. – Hadd legyen nálunk, légy szíves!

– Jól van – dörmögte apja –, de megkeressük a szüleit is, mert már biztosan aggódnak érte.

Hazaérve mackópapa lefektette a fáradt kisrókát, mackómama betakargatta, Ferkó pedig boldogan őrizte újdonsült kis barátja álmát a puha párnák közt, s közben pedig arról ábrándozott, milyen jó is lesz majd Rudival játszani.